Ahogy beért a szobába érezte csapdába esett. Nem volt más kiút, csak ami az előbb bezárult mögötte. Egyelőre nem tudott mást tenni, mint, hogy beljebb megy. Közelebb a megrakott asztalhoz, amit heten ültek körül. Csend telepedett a helységre. Ketten közülük a tálak jobb oldalán kissé lassan, óvatosan eszegettek, minden falatot alaposan ízlelgettek és keservesen nyeltek le. A másik oldalon hárman ültek. A középső és egyben legnagyobb széken egy jó kedélyű férfi falatozott. Láthatóan elégedett volt. Szája szélén hol zsír, hol bor csorgott le. Zabálását a mellette ülők kissé közönyösen figyelték. Az asztalfőkön ülők nem nyúltak az ételhez, inkább csak a kupájukat markolászták, vagy egy-egy gyümölcsdarabot kaptak be. Nem kellett nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy lássa, valamire készülnek. Mikor közelebb ért belesett az asztal alá. A jobb oldalon helyet foglalók egyike idegesen, ám csendben dobogott a lábával. A jó kedvű férfi alatt kisebb kupac hevert, csupa drága falat. A másik négy férfi számszeríjat markolt a deszkasor alatt. Az egyik észrevette. Ettől megijedve próbált eltávolodni az asztaltól de hiába. A csekély fényt adó lámpás mely ütemesen ingadozott a hajó mozgását követve felfedte vizsgálódását. Akármilyen gyorsan próbált eliszkolni hátában érezte valaki tenyerét. Késő volt. Kiszúrták.

- Meg vagy! – kiáltotta Gregon. Majd nagyot csapott az asztallapra. Tenyerét lassan élvezettel húzta végig kis vértócsát hagyva azon a helyen mely fölött eddig egy légy zümmögött. Mikor felnézett meglepett, sőt ijedt arcokat látott. Leginkább a varázsló és az Aquirnak hívott fejvadász tekintete árult el sokat. A máskor magabiztos és olykor fölényes páros szeméből döbbent rémületet olvasott ki. Érezték, nem is, tudták, hogy most milyen veszélyben vannak. Tapintható volt a feszültség. Ahogy tovább fordult a vezér jobb kezének megrovó tekintetével találkozott. Ebből mindent értett. Majdnem elrontotta. A kínos csöndet a középen ülő Kieskagon törte meg öblös kacajával:
- Ej-ej! Nem gondoltam, hogy ...hük, hogy ilyen ijedős társasággal ülök egy asztalhoz. Nem értem, ha így megrettentek egy kis zajtól, hogy győzhettek le szörnyeket és más lényeket. Na de mindegy! Meséljetek valamit Flavio! Olyan csendesen és keservesen ültök ott! Csak nem az étellel van a baj? Ha akarjátok, hozatok valami mást! Mondjuk halat vagy, mondjuk bárányt vagy … vagy amit csak akartok! Olyan gazdagok vagyunk, hogy már bármit megengedhetünk magunknak!

Újabb rövid szünet következett. Az asztalnál ülők mind tudták, súlya van annak ki, mit mond és azt vagy aranyban, vagy életben mérik. Így mindenki a megszólítottat bámulta, tőle várt választ arra miként folytatódjék a vacsora.
- Én még mindig nem értem miért öltétek meg a két dzsennt? – szólalt meg végül rövid töprengés után a varázshasználó. – Nem ért volna többet a szövetségük, a barátságuk? Gondold el milyen hasznos lehetett, volna egy ilyen pártfogó, mikor majd újra kell építeni a dzsadok városait a háború után! Nem beszélve a térmágusról! Nehéz egy ilyen nagyhatalmú varázslót fellelni.
Hatalmas érték a maga nemében! Kár érte!
- Az hagyján, de a cinkosoddá tettél a meggyilkolásukban anélkül, hogy beavattál volna! – sziszegte közbe a fejvadász váratlanul. – Talán szólhattál volna, nem?! - váltott hangosabbra.
- Elég rég ismerjük már egymást! Vagy talán nem bízol már bennünk?
- Barátaim!- kezdte csitító hangon a bandafőnök. - Olyan esély kínálkozott, amellyel élnem kellett! Mikor először felkeresett a herceg küldötte nagyon megörültem. Ha az eredeti megállapodást követem is, hatalmas pénzre tehettem volna szert, vagy veszítek el. Ráállítottam hát néhány emberemet a témára, szaglásszák körbe a sahot!- megtörölgette szája szélét.
- A kopóim kiderítették, hogy a herceg felesége későn lett várandós és a szülésbe mind ő, mind a kis trónörökös – merő fájdalom – belehalt. Olyan rokon, pedig aki jogosan követelhetné a vagyont nem igen él. Mindezidáig legalább is nem találták meg a kémeim. – magyarázta leplezetlen gúnnyal és széles, hiéna vigyorral.
- Vagy az orgyilkosaid…- mormolta maga elé cinikusan a varázsló. Valami nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy veszélyben vannak de más is zavarta. A lelkét valahogy nehezebbnek érezte és a füle is rejtélyes módon csengett. Ahogy felnézett Hollentagon tekintetével találkozott. A férfin látszott, hogy nincs jól, kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. A többieknél is feszültebbnek tűnt. Azonban Kieskagon még nem fejezte be mondanivalóját.
- A kontraktusom a herceggel addig szólt, amíg véget nem ér a háború, vagy ő vissza nem kéri a vagyonát. A feltételek szerint a rakomány öt százalékát és a kamatok felét kaptam volna. Szép summa lett volna az is, de az alapján, amit kiderítettem nekem más ötletem támadt. Miért ne szerezhetném meg az egészet?- szeme furán csillogott, az eddig nagylelkű barát helyét egy megszállott rabló vette át.
- Ha jól keverem a lapokat az egész mesés összeg az én számlámat gyarapítja! De ahhoz, hogy Masszann sah bizalmát is elnyerjem olyan embereket kellett küldenem, akiket ő kért! Akár hiszitek, akár nem titeket akart a bolond! Hát igen! Nő a híretek minden egyes nappal! Én pedig boldogan ígértem neki a segítségeteket! Sőt, a pökhendi Feltahot, a híres neves sivatagi térvarázslót is sikerült megnyernem neki, Orwella nyugasztalja! A ti feladatotok tehát nem a sah védelme, hanem gyanakvásának elaltatása volt. És örömmel adózok csodálattal ismét nektek!- hajbókolt. - Igaz, hogy kicsit elszámoltuk a dolgokat, de csak legyűrtétek az amund előőrsöt és időben ideértetek. Ez több mint, amit elvártam volna.
- És most mi a terved velünk? Megölsz? Vagy kényszerítesz, hogy lemondjunk a részünkről?- kérdezte Aquir. – Hova lett a régi, és mit tervez az új Kieskagon?
- Nem hinném, hogy én változtam volna. Inkább titeket puhított el a csuhások szava! Mint már mondtam üzlettársként számolok veletek! És megkapjátok az utolsó petákotokat is!
- Az utolsó üzlettársaid már átlőtt fejjel és ólomsúllyal a lábukon sodródnak a hullámok alatt. Hacsak nem találták már meg őket a cápák!
- Régen csak barátok voltunk… - hümmögte közbe zavartan a mágiahasználó.
- Tényleg Kies? Mi a terved velünk? Megmérgezni nem volt merszed! Hiszen egy tálból eszünk. De vajon éjszaka nem próbálsz-e megfojtani minket? Vagy nem lövetsz-e le valamelyik orvlövészeddel? Ha? – kiabált a fejvadász.
Bár késztetést érzett nem állt fel. Nem bízott abban, hogy élve kijutna az étkezőkajütből. Abban reménykedett, hogy társa kitalál valamit. De ha mégsem hát nála volt kése. Azzal legalább egyet magával visz a túlvilágra. Lassan a barátja felé fordult. Ahogy rápillantott a manabolondra rögtön tudta, hogy valami nincsen rendben. A varázsló megtörten ült mellette. Fülét simogatva próbált koncentrálni. Nem nagyon mehetett neki, mert feje meg-megrándult. Ezt a vezér is észrevette:
- Minden rendben Flavio? Rosszul nézel ki!
- Semmi baj! Csak egy kis fejfájás, de válaszolhatnál a társam kérdésére!- felelte zavartan.
A csengés, amit eddig hallott átcsapott krákogássá, valamiféle beszéddé, ismétlődő szavakká. Megpróbálta elméjét kiüríteni és a hangra összpontosítani. A krákogás, suttogássá, majd szavakká formálódott. Pontosabban egy szóvá: Árulók!
- Nos ami azt illeti nem akarok megválni se az üzletfeleimtől, se a jussomtól. Úgyhogy…- előkotort egy érmét. – Döntsön…
- Árulók!- kiáltott Flavio. Ösztönösen vetette magát hátra és rántotta volna el barátját, de hallotta, hogy késő. Három rövid kattanás. Három rövid puffanás. Ahogy földet ért egy pillanatig elgondolkodott azon milyen kár, milyen sok mindent szeretett volna tenni még! Aztán eltelt az első majd a második pillanat is és még mindig nem érzett fájdalmat. Kinyitotta szemét. Ahogy felnézett látta, hogy Aquir szentségelve kel fel a felborított karszékről és támadóállásba ugorva maga elé húzza fegyverét. Legalább még élnek. Ő is elkezdett feltápászkodni.
- Nyugodjatok meg! Nem esik bántódásotok!- hallatszott Hollentagon hangja. Az asztal túloldalán Kieskagon előre dőlt hullája feküdt arccal a vacsorájában. Mellette a számvevő porhüvelye hanyatlott le a földre. Gregon és Hollentagon álltak, feltartott kézzel, bár azért a számszeríjaikat még mindig markolták. A harmadik, ismeretlen férfi panaszosan fuldoklott saját vérében. Úgy tűnt a nyakát ért nyílvessző nem végzett jó munkát. A fejvadász oda lépett és befejezte azt, amit a számszeríjnak kellett volna, majd a többiekhez fordult:
- Mi a fészkes, kránköves pokol folyik itt?! Mit jelentsen ez?- a hulla ruhájába törölve kését.
- Korszakváltást!- mondta maga elé a mágiahasználó miközben leporolta magát. – Jól gondolom?
- Úgy valahogy! Röstellem, hogy ezt végig kellett néznetek!
- Hidd el inkább voltam szemtanúja, mint szenvedője!- nézett körbe Aquir.
- Pedig lehettél volna az utóbbi is! Parancsba kaptuk, hogy nem hagyhatjátok el élve ezt a kabint. – morogta maga elé Gregon. – De ahogy te mondtad ez már nem az a Kieskagon volt, aki összefogott minket. Ez már csak egy kalóz volt nem a vezérünk.
- Így-így! – helyeselt Hollentagon. – Az utóbbi hónapokban csak fényűzésre költött, kihívóan viselkedett, hanyagolta feladatait és minket, az embereit! Csak a pénz foglalkoztatta. Illetve ez a mesés vagyon, ami csak bajt hoz majd ránk! – köpött egyet.
- Az sem érdekelte, hogy hét társunk veszett oda az információgyűjtésen. És gondolom az sem kerülte el a figyelmeteket, hogy beszélt? Az én számlám, az én kontraktusom, az én pénzem! Sehol a mi! Sehol a szervezet! Csak Kieskagon van és az ő emberei. Nem az Árnyak, amelyek vezetője Kieskagon egy a sok közül!- sorolta panaszosan.
- De ez most változik! Mindent onnan folytatunk, amikor még jól működtek a dolgok. Hogy ki lesz az új vezér az még kérdés, de a …
- Te leszel az! – szólt közbe megrovón a másik árny.
- Lehet, elég sokan vannak mellettem, de ez idő kérdése! Ami a legfontosabb a kapcsolatunkat szeretném a régi bizalomra építeni…
- Meglátjuk! Meglátjuk!- mondta a fejvadász. – Mi lesz a kincsekkel?
- Elsüllyednek a hajóval együtt! Persze nem mind! Van, amit vihetünk! De a nagy része a hullámsírba jut! Nem hozok veszélyt a nyakunkra! Azonban ezt inkább beszéljük meg kint, a friss levegőn!- invitálta a megmaradtakat a leendő vezér. Még egyszer körül nézett, végigmérte a lakoma romjait, majd lenyomta a kilincset.
Ahogy az ajtó kinyílt huzat támadt, tiszta sós tengeri levegőt sodorva a fülledt étkezőbe. A hirtelen támadt szél négy lelket röpített a szabadba onnan pedig kit-, kit a saját istenéhez. A négy lélek, három férfi és a légy örökre kifakult a világból.