Uchiha Sasuke zsebretett kézzel sétált az utcán, s nézelődött körbe. Mellette Naruto baktatott, akinek fázott a lába, mert persze esze ágában sem volt venni egy tisztességes bakancsot – a pénzét inkább annyi instant ramenre költötte, amennyi egy egész éven át elhúzódó hóvihar esetén is kitart. Ha túl akarjuk élni a telet, csupán ramenre van szükség, legalábbis Uzumaki Naruto szerint.
- Örülök, hogy végre kiengedtek a házi őrizetből – mondta barátjának egy hatalmas, idióta vigyor kíséretében.
- Hn – morgott Sasuke, ami nála azt jelentette: köszönöm, én is nagyon örülök.
- Utálom a telet – váltott hirtelen témát a szőke, mire Sasuke végre ránézett.
- Én szeretem – mondta, kiérdemelve egy meglepett pillantást barátjától. Naruto még sohasem hallott semmiről, ami elnyerte volna az Uchiha fiú tetszését. Sasuke egész egyszerűen túl savanyú alak volt ahhoz, hogy élvezze az életet, s ez a mostani hirtelen változás megdöbbentette a szőke ninját.
- Szereted? - kérdezett azért vissza, hogy megbizonyosodjon, tényleg jól hallotta-e.
- Igen – bólintott Sasuke, és megállt, hogy néhány hógolyózó gyereket figyeljen. Szemei ugyan nem árultak el semmilyen érzelmet, Naruto valahogy mégis tudta, hogy most valami boldog, távoli emléken jár az esze. - Tudod, Usuratonkachi, amikor kisgyerek voltam, Itachival mindig mintákat rajzoltunk az ablak bepárásodott üvegére.
Naruto gyengéden elmosolyodott, és zsebébe rejtette hidegtől elgémberedett ujjait.
- Szép lehetett – mondta. - Nekem nem volt családom, ezek nekem kimaradtak. Én csak néztem a jégvirágokat az ablaküvegen, és mintákat kerestem bennük.
- És találtál? - kérdezte kissé gúnyosan Sasuke, ám Naruto nem vette észre az élt a hangjában – vagy talán csak nem akarta.
- Természetesen. A jégvirágok az ablak üvegén pontosan olyanok, mint egy festmény a ramenről – vigyorgott.
- Dobe – morogta az Uchiha.
A hó esni kezdett, s a két ninja némán nézte tovább a játszadozó gyerekeket.