A szoba fényei gyorsan tompultak, a tárgyak pedig gyertya módjára olvadtak el. Az ablak mögül érkező madár csivitelése végtelenül elnyúlt. Kellemetlen, megsavanyodott tej ízét érezte a nyelvén. A szagokat azonban az ilyenkor szokásos langyos vérfolyam tartotta távol. A helység egyik sarkában a bejárati ajtó mellett ült a földön. Hátát a nyirkos-hideg falnak vetette. Bár a nyitott ablakon az őszi reggelek csípős levegője tódult be, nem fázott. Ellenkezőleg, fűtötte az a predocinak mondott lőre, amelyből három üvegnek is a fenekére nézett. Az utolsó üveg a kinyújtott bal lába mellett feküdt felborulva. Azt, ami kifolyt belőle az ócska szőnyegre, jórészt felitta a nadrágja, máskor felettébb kínos foltot hagyva. Nem érdekelte. A bor már megtette, ami tőle tellett, de ez sem volt elég, ami azt illeti már régen nem volt az. Néhány hónapja kapta az első csókot. Hihetetlen élmény volt. Elfeledte minden gondját és újra szépekről álmodott, néhány napig újra élőnek érezte magát. De semmisem tarthat örökké. Álmai egyre rövidültek és újra gondtól lettek terhesek. Közben azon kapta magát, hogy egyre sűrűbben vágyik a csókra, és egyre többször keresi fel az áfiumkereskedőt. Ezerszer elátkozta már az egyfogú vénasszonyt, aki először felajánlotta neki az orvosságot, ami könnyű álmot hoz. Ennek már jó ideje. A vén ringyó el is patkolt már. Mostanság a fia vette át a patikát. A rohadék nem habozott megduplázni Morgena csókjának árát. Úgyis megveszi, akinek szüksége van rá. És neki kellett az enyhet hozó csók.

A szoba helyét egy tágas rét vette át. A hideg, simára csiszolt kő helyett egy vaskos fa kérgét érezte hátában. A nap lágyan simogatta mezítelen felső testét. Langyos tengeri szellő, az otthon illata cirógatta. Valahol a távolban patak csörgedezett és tücskök ciripeltek. Behunyta szemét, a harmóniára próbált koncentrálni. Érezte, ahogy fáradt lelke nyugalommal kezd eltelni. És azt is érezte, ahogy valami árnyat vet rá.

* * *

- Échtelion! Échtelion!
- Igen, suessa?
- Apánk elengedett a köv…, a Követek báljára!- lihegte a leány. Nagy elánnal vágtatott le a lépcsőn, ami elismerésre méltó volt egy olyan fodros, rakott szoknyában és egy olyan topánban, amelyet viselt. Egyedül a hajába aggatott fehér selyem szalagok csúsztak el helyükről és lógtak bele arcába. Alig múlt tizenöt éves és már többen is megkérték kezét. Szépsége és származása híressé tette egész Equasselben. Azonban apjuk még senkinek nem adott választ. Várni akart még egy keveset hátha lesz valaki komolyabb, olyan, aki az ő lányához illik. Valószínűleg ezért engedte el őt a bálba, ismerkedni. – Te fogsz elkísérni bátyám! Apánk ma délben száll hajóra és utazik haza Pyarronba. Rád bízott! – hadarta kajánul.
- És most azt várod én beleegyezem-e? – a válasz egy sejtelmes mosoly volt. – Meglátjuk! Majd ha leszoksz arról, hogy a bátyádnak nevezz, akkor beszélhetünk róla! – váltott kioktató hangsúlyra a félelf és tovább tisztogatta a fegyverterem díszeit.
- De hát egy az apánk, és ilyen jó testvért egy lány se kívánhatna magának!
- Ne hízelegj! Nem mész vele semmire! – nagyot sóhajtva engedte le a címeres pajzsot, amit eddig suvickolt. – Lehet, hogy ugyanaz a vér folyik bennünk, de csak a te létezésedről tud a világ és ez így van jól! Nem kell, hogy mindenféle pletykák kapjanak lábra a messire–rel kapcsolatban! Így is nagy kockázatot vállalt mikor nem bízott anyám családjára.
- Még szép, hogy nem adott oda nekik! Hát csak a fia vagy! – csattant fel élesen a lány.
- Évoria! Halkabban! Még meghallja valaki!
- Hát aztán hadd hallják! Én szeretlek! És nem értem apánkat!
- Ez kedves, de először is a báró úrnak nem lehetnek ilyen … ügyei. Másodszor neked se lenne így felvágva a nyelved, ha itthon lenne, és nem rajtam múlna a bálocskád! – mondta a férfi gúnyosan mosolyogva.
- Ez rosszul esett! Ennyire számítónak tartasz?
- Nem, de te is csak nőből vagy, habár még mindig csak egy kislánynak nézel ki! El se tudom képzelni milyen boszorka lesz belőled! – incselkedett a kevertvérű és a lányhoz vágta a rongyot.
- Teee! Mit nem képzelsz?!

* * *

Komótos lódobogás és kerékpattogás kísérte útjukat. Ketten ültek a kocsiban. Annak, aki bepillantott az ablakon egy gyönyörű fiatal hölggyel találkozott a tekintete. Az évszaknak megfelelően tojásszínű ruhát viselt, haja felkontyolva és hasonlószín szalagokkal átfűzve. Vele szemben egy megnyerő tekintetű fiatalember ült. Karján a secariok (testőr-bajvívók) kendőjével. Tökélyre fejlesztett álca. Nemhiába, évek óta gyakorolták.

A kocsi egy hatalmas és túldíszített épület előtt állt meg. Ajtaját libériás szolgálók nyitották ki. A szokásoknak megfelelően először a testőr lépett ki majd lesegítette úrnőjét. A kocsit éjközép utánra várták vissza. Évoria elindult az épület felé, közönyt erőltetve magára hisz erre tanították. Mögötte kissé lemaradva fegyveres kísérője.

Az este kifejezetten kellemesen telt. Évoriát valósággal körülzsongták a fiatal férfiak. Échtelion sem panaszkodhatott, mert bár félszemmel mindig húgát figyelte, ő neki is akadt társasága. A terem telve volt különböző nációk küldötteivel és azok kíséretével. Pyarron követének lánya pedig az est csillagjaként tündökölt. Folyt a bor és liter számra fogyott a likőr is. A hangulat pedig egyre emelkedettebb lett. Mikor már azt hitte, nem történhet semmi, meghallotta amint valaki a húgához beszél elég kapatos állapotban:
- Nha! Légy enyééém! Mindent megteszek érted!
- Azt hiszem, uraságod jobban tenné, ha már nem inna többet! – felelte kimérten a lány.
- Tee..tee szuka! – halk sikkantások – Enghem sehenki nem utasíthat vissza!
Tudta mi fog következni. Húga nem tehet mást mint amit ilyenkor az illem megkíván. Előrébb furakodott, majd mikor Évoria szemébenézett és óvatosan bicentett, a lány előhúzott egy hímzett kendőt majd a földre ejtette. Többen is érte nyúltak de a félelf volt a legfürgébb és őt választotta a megsértett hölgy is. Odafordult és felmérte ellenfelét. Az ember gorviki lehetett, nálánál legalább két évvel fiatalabb. Még valószínűleg be sem fejezték taníttatását. Azonban az etikett megkívánta, hogy:
- Suessa Évoria nevében átvállalva az ő panaszát párbajra hívlak ki téged nemes uram! –azzal odadobta kesztyűjét a részeg gorviki elé. – A nevem Échtelion Laronnien. Benned kit tisztelhetek?
- Csak tisztelhetsz te korcs! Én Frendio Mi’Rotta vagyok! És meg… megfoglak ölni!
- Válassz helyszínt és időpontot! Tájékoztass, ha döntöttél! Most pedig engedelmeddel…
Meghajolt majd sarkonfordult és elindult húgával a kijárat felé.
- Héééé én nem végeztemm!- fémcsikorgást hallott – Nem végeztem veled!

Halk sikolyokat engedtek útjára a dámák. Lassú, szánalmasan lassú csoszogást hallott a háta mögül, ami azért egyre gyorsult. Mérlegelt egy pillanatig majd döntött. Félrelökte védencét majd fordultában nagyot taszított a gorvikin aki, a lendülettől tehetetlen szaladt neki a falnak és terült el.

A mély csendet halk kacajok és erőtlen tapsok törték meg. Échtelion úgy döntött ideje távozniuk.

* * *

Két nap telt el a bál után és még milyenek! A városban híre ment a skandalumnak. A gorviki azonban nem jelentkezett még csak levelet sem küldött. Ez már több mint faragatlanság, ez gyávaság. Egyesek szerint az első hajóval hazakotródott a pökhendi fattyú. Azonban a félelfet balsejtelem gyötörte. Nem ezt hallotta Gorvikról. Sok mindent, de azt nem, hogy ne adnának a becsületükre, pont arra, amelyre oly nagyon büszkék. Mindenesetre felkészült a vívásra és segédet is talált egy helyi nemesifjú személyében. Azonban csak teltek múltak a napok és nem történt semmi.
- Megszégyenült és elkotródott! Ne rágd magad! – nyugtatta Évoria. – Ez egy gorviki kutya volt! Nem tudom, mit aggódsz? Részegen tett egy meggondolatlan kijelentést és most hazafutott sírni a szörnyeteg istenének!
- Pont ez nem hagy nyugodni! Ezek alattomos, sunyi népek. Soha nem lehet tudni! Alerian mester szerint, ha összetűzöl egy gorvikival készülj egy tőrre a hátadban!
- De ennek már két hete! Nem kerül ez már elő! Inkább menjünk le a kék rétre! Viszünk valami ételt és kirándulunk egyet! Mit szólsz?
- Azt, hogy amúgy is el akartam vinni egy kicsit a városból a kutyákat! – mosolygott a bajvívó. – Hajnalban indulunk! Készítettek elemózsiát! Aztán nekem nehogy elaludj, kisboszorka!

* * *

Kellemes nyárközépi nap ragyogott rájuk. Nem volt rekkenő a hőség, jó ütemben sétáltak, énekeltek vagy játszottak a kutyákkal. Valamivel dél után érkeztek meg a rétre mely nevét különleges kék színű, bőven virágzó bokrairól és a tenger gyönyörű látványáról kapta. Letelepedtek egy fa alatt és bőséggel megebédeltek. Eltelve üldögéltek a fa alatt, csak a kutyák nyüszögtek. Láthatóan kiszáradtak.

- Lemegyek a patakhoz a kutyákkal, úgy tűnik megszomjaztak és a kulacsokat se ártana megtölteni vízzel… - szedelőzködött a férfi.
- Maradj csak, bátyám! Majd én lemegyek! Te csak ejtőzz! – mosolygott a lány.
- Nem kell kétszer mondani! – nevetett a félelf.

Húga elindult a patak felé a kutyákkal. Échtelion úgy döntött leveszi ingjét és a fának dőlve pihen egy keveset. A nap lágyan simogatta mezítelen felső testét. Langyos tengeri szellő, az otthon illata cirógatta. Valahol a távolban patak csörgedezett és tücskök ciripeltek. Behunyta szemét, a harmóniára próbált koncentrálni. Érezte, ahogy fáradt lelke nyugalommal kezd eltelni. És azt is érezte, ahogy valami árnyat vet rá.

Mikor kinyitotta szemét már késő volt. A tőr már úton volt a nyaka felé. Csak arra maradt ideje, hogy arrébb bukjon de a fegyver így is célba talált. Hirtelen kínzó égő érzés kerítette hatalmába, és nyomban elveszítette eszméletét.
Mikor kezdett magához térni látása még homályos volt és feje is hasogatott, azonban mikor észlelte, hogy árnyak veszik körül rögtön oldalra vetette magát. Pokoli fájdalom hasított vállába, de ez magához is térítette. Ösztönösen kitépte a tőrt. Majd az árnyak felé nézett. Az árnyékok azonban nem támadóié voltak. Három test lógott a fáról. Két kutya és egy pőre lány.

- Hasufel! Arod! … Évoria!