- Semmi kétség! – mormolta. Lassan maga mellé engedte csiszolt kristályokból készült eszközét. Arca érzéketlen maradt, de régi barátai, rögtön leolvasták róla a tényeket. Amateont kétségek gyötörték. Ezt persze évek alatt megtanulta elrejteni, kevesen tudták kihámozni valódi érzelmeit, de a varázsló és a fejvadász közéjük tartozott. Óvatosan elkezdte összecsukni a szerszámot. A hosszú, acél nyélre felhúzott és vékony drótkeretekbe foglalt lencséket egymás mellé hajtogatta, majd összenyomta. Érezte amint emberein kezd úrrá lenni a rémület. Megértette nem maradt más választása, csatába kell vezetnie a hajót és a legénységét. Barátaira nézett, Aquir és Flavio tőle balra álltak. A kormánykeréknél a kevertvérű bajvívó és az ordani küldött álldogált. Tovább fordult a fedélzet felé. A matrózok csak tessék-lássék módjára tették dolgukat, arra vártak mit mond majd. Karjait előre rakva rátámaszkodott a korlátra. Majd jó hangosan megszólalt:
- Emberek! Ma Antoh újra próbára tesz bennünket! Olyan ellenfelet küldött, akit erővel nem győzhetünk le, s akit érvekkel meg nem győzhetünk! Két fegyverünk maradt. A tudás és a hit! Mindkettőt az Úrnőből merítjük! Mindannyian mesterek vagytok, szakmátok legjobbjai! Nem véletlenül kerültetek erre a hajóra!- hangja úgy zengett, mintha kürtkagyló harsogna. Bejárta a hajó egészét, a raktértől az árbocig. Megremegett a tatfelépítmény karzata a szónoklattól, felőle pedig csípős szél fújt, magával hozva némi hideg vízpermetet. Jobb karját felemelte és ökölbe szorítva folytatta.
- S ha tudásunk mégsem lenne elég, ott van még hitünk! Istennőnk ereje!- elővette nyakából viharkagyló medálját, amely mélykéken vibrált a szakrális hatalomtól.
- Ne feledjétek, az Ő ölén hajózunk, az Ő adományát esszük és az Ő sós vére az, mely ereinkben vörösre festve csorog! Igaz gyermekeit mindig megsegíti! S ha az életünk folyója torkolatához érkezik, mi hálásan az Ő nevét kiáltva térünk meg a Hussalára! Habár a kosfejű szörnyistent és szolgáit nehéz legyőzni, nem lehetetlen. – Lassan elindult lefelé a lépcsőn és hangja még erősebben szólt.
- Mi, ha kell, örömmel térünk meg a Vízasszonyhoz, mert mi imádjuk őt. Ők rettegnek a Kosfejűtől, és félik a halált! Hát azt mondom, okozzunk nekik minél félelmetesebbet! Tegyünk ígéretet erre és esküdjünk életünkre, hazánkra és Antohra! - Antohra! Az Úrnőre! – üvöltötték egyként a matrózok. Szemük már nem a félelemtől volt fátyolos, nem volt rémült többé. Arcuk kipirosodott a buzgalomtól és a vízpermettől, szemükben bátorság és elszántság csillogott, szívüket pedig elárasztotta a Tengerek Úrnőjének hite.

***
- Pa- tar- re… - szótagolta a ficsúr. Majd az asztalnál ülő idősebb férfihez dobta lenézően látcsövét. – A hajón Edorl és Antoh lobogója. A merüléséből ítélve nem sok áru lehet rajta. Talán néhány bála vagy hordó. Megéri ez a ráfordítást? Hírt kaptunk egy fahéj és bors szállítmányról, ami csak fél napra van innét, de ha ezt a haj…
- Kussolj!- förmedt rá a kapitány. – Majd ha a véleményedre leszek kíváncsi, kérdezlek! Nézd meg még egyszer a tengerribanc zászlaját! Mit látsz a kagyló alatt?
Kérdésében nem volt híján a kioktató hangsúly. Elege volt már a kényszerű pesztrálásból. Unta már a pofátlanul idegesítő és tudálékos fiút.
Ha nem lenne kékvérű, már rég eléd küldtem volna nagyuram! - Két egymás felé néző delfint. – kis szünet után csodálkozva eszmélt a fiatalabbik. – De hát akkor ez bíborost szállít…
- Hullámurat, ők így hívják! És mit jelent ez?
- Azt, hogy veszélyesebb ez a ladik, mint gondoltuk?- kérdezte gúnyosan.
- Ha tovább szájalsz, kikötlek a hajó után cápafogat sikálni! Akkor legalább nem kell elviselnem az okvetetlenségedet! Csak az apád kérése miatt lehetsz itt, máskülönben nem tűrném el a nyegleséged! Hogy csókolna meg Samambrag! Bolond voltam mikor felengedtelek erre az átkozott hajóra!- kiabált a tengeri medve.
- Na, de most figyelj! Azokon a hajókon, amelyeken ilyen magas rangú pap utazik, biztos nagy zsákmány van! Adományok, ereklyék, vagyis csupa értékes holmi, ha pedig mégse szállítanak semmit, nagy az ára egy-egy vallási vezetőnek. Többszörösét is megéri azoknak a tetves fűszerszállítmányoknak!- magyarázta az őszhalántékú kalóz.
- Igen, de valószínűleg nehezebben férünk hozzá! Azon a hajón egy bíbo… vagy hullámizé utazik! Ezeknek hatalmas erejük van! Pusztulásba vezetsz minket? Túl nagy a kockázat!- akadékoskodott a siheder.
- Értsd meg, amit mondok! Tanulni vagy itt, nem dönteni! És itt a következő lecke: Kockázat nélkül nincs nyereség!
- A túl nagy kockázat pedig a bolondok luxusa!- replikázott az ifjú és félrövid hajába túrt.
Kész, ennyi! Ezt már nem úszod meg!
- Na most már aztán ez több a soknál! Habib! Habib!
- Mit akarsz Habibtól? Az a félkegyelmű sem tud jobb tanácsot adni neked!- incselkedett tovább.
- Nem is kell! Ő adja neked a következő leckét!
- Mifélét? Hogy túrjam az orrom? Vagy hogy akasszak be a rabszolgáknak? Köszönöm nem!- vihogott a tanítvány.
- Habib másra fog okítani! A következő dolog, amit megtanulsz, mi történik azzal, aki nem engedelmeskedik a parancsomnak és ellenszegül! Áh, Habib! Ez itt Klemar a zendülő! Oszd ki a jutalmát!- intett leplezetlen mosollyal.
- Ezt nem teheted! Én nemes vagyok, apám ezt nem engedi!
- A drága Landovik gróf arra kért mutassam meg a tengerész életet és tapasztald ki annak minden élményét, valamint arra, hogy ne kivételezzek veled!- élvezettel hangsúlyozta ki minden szavát.
- De erről … erről nem volt szó!- sápítozott a gróffi, most fogta fel, túllőtt a célon.
- Habib, húsznál nem lehet több! Értetted?!
Egy hümmentés jött válaszként. A behemót nyakon ragadta az ifjút és elkezdte levonszolni. A siheder segélykérőn nézett a hajó urára, majd nőket megszégyenítve kezdett el sikoltozni. Testavnik kapitány, az Akvilonai bíboros megbízottja, Ranagol tengeri letéteményese azonban csak nevetett. Végre úgy alakult a napja, ahogy azt szerette volna. Ritka adomány, minden pillanatát ki kell élvezni. Nem is állt szándékában más. A tudat, hogy Habib nem tud számolni, pedig külön örömet okozott neki.

***
- Azt húzd meg jobban! Nem! Nem úgy! Jól van! Ti ketten meg mire vártok?! Hozzátok már a fegyvereket! Szent Beloranra! Te meg mit csinálsz?!- Amateon korát meghazudtolva ugrált és osztogatta parancsait. Ha kellett maga csomózott, maga húzta vissza a vitorlák kötelét. Nem hagyhatta, hogy bármi balul süljön el.
- Miért nem kéred az Úrnőt, hogy segítsen? Miért szolgáltatsz ki bennünket?- kérdezte Aquir.
- Mert egyszerre csak egy feladattal birkózhatok meg! Csak akkor kérném a segítségét, ha más választásom nem maradt! Értsétek meg!
Mint rangidős tudta, ha szimbóluma erejéhez fordul értékes időt veszítenek. Maradt a nehezebb út, ellenszélben gyorsabbnak maradni. Azt is megértette miért kételkednek barátai, de túl sok volt a dolga ahhoz, hogy vitába bonyolódjék velük. Éppen egy csomót bogozott ki, hogy majd újra megköthesse, mikor a félvér felüvöltött a tatfedélzeten.
- Emberek! Mindenki fedezékbe! Gyerünk!
- De hát még nem is értek lőtávolba! – ámélkodott bambán. Kezében szorította még mindig a kötelet. Megrökönyödve figyelte, ahogy több tucatnyi fekete pont, mint felbőszült méhraj közeledik. Elnézegette volna egészen érkezésükig a lövedékeket, ha nincs ott legidősebb novíciusa, hogy lerántsa a hajó, biztonságosnak csak jóindulattal nevezhető korlátja alá. Koppanások a fedélzeten, csobbanások a tengerben. Csönd.
Pár pillanattal később a pap úgy érezte itt az ideje felállni. Ahogy körbenézett matrózai és barátai értetlen tekintetével találkozott. Senki nem sérült meg, minden és mindenki egészben. A földön azonban számtalan kis golyó. Felületük nem volt tökéletes, szimmetrikusan elhelyezkedő horpadások borították valamennyit. - Ez meg mi a franc?!- kérdezte Aquir.
- Nem tudom, de…- nyúlt az egyikért a kevertvérű bajvívó.
- Échtelion! Ne!!!- kiáltott fel a pap és a varázsló egyszerre.
Későn. A borostyánszemű már megmarkolta a lába előtt heverő gömböt. A horpadások szélén szétnyílt a szerkezet. Két rövid kattanás után ibolyaszín villámok csaptak ki belőle. Hiába ejtette ki a kezéből gyorsan a félelf a gránátot, testét már átjárta a delejes erő. Izmai össze-összerándultak, fogai közül szikrák pattantak elő. Nem tudta tovább kontrollálni a testét. Szelleme feladta a harcot és teste eldőlt akár a liszteszsák. Amilyen gyorsan szétnyílt, olyan hamar abba is maradt a működése a gonosz kis masinának. Estében nagyot koppant majd, mint a tarini tekegolyó gurult tovább, le, a fedélzetre. Mindenki megrökönyödve pislogott.
- Senki se nyúljon hozzájuk!- üvöltötte a mágiahasználó ismét csak megkésve. Az elhasználódott fémlabda összekoccant egy társával és életre keltette a benne lakozó hatalmat. Ami ezután következett azt leginkább egy óriási ibolyakék villanásként lehet jellemezni. A második golyó meghasadtával a többi is szabadon engedte tartalmát. Amateon ösztönösen maga elé emelte karját. Így nem láthatta, mi történik a többiekkel. Azt azonban ő is megérezte milyen, mikor egy ilyen villám megnyaldossa. Szerencséjére csak a karját csípték meg, de az is rögtön elzsibbadt és használhatatlanul elernyedt.
- Mindenki jól van? – kérdezte félvakon.
Mikor szeméből eltűnt a szikrák és csillagok sokasága, újfent körbenézett. A fedélzeten többen feküdtek ájultan, füstölögve. A hajó orrában három matróz ugyancsak a szemét fájlalta és cifrán káromkodott. Vele szemben Flavio sértetlenül, mintha mi sem történt volna szintén a fedélzetet mérte fel. Aquir egyik kezével a korlátot szorongatta, másikkal a halántékát dörzsölgette. A fedélköz lejárója előtt ketten feküdtek. Noir nem volt olyan kegyes hozzájuk, mint a többiekkel. Az egyik novícius és a legöregebb matróz szemeiből, orrából és füléből vékony vörös csíkban csordogált el a vér. A kettejük közötti más fél lábon hat golyó nyílt szét. Ezt nem bírta már el szervezetük.
- Darton vezessen titeket a Hussalára! – rótta rájuk ép karjával az elbocsátás jelét. – Rengold! Szaladj a tatra és figyeld, mit lőnek még ránk. Gren, Delkar és Vrin! Ha kisiránkoztátok magatokat, vigyétek le az ájultakat és a holtakat a fedélközbe! Locsoljátok fel őket hideg vízzel, aztán feljöttök és újrahúzzátok a kibomlott köteleket!- gyorsan dobálta az utasításokat akár a golyók az előbb őket sújtó villámokat.
- Aquir, Flavio! Ti rátok is szükségem van! Tegyétek hasznossá magatokat, és ne nézzetek, mint az ostobák! Egy-kettő! Nyakunkon a veszedelem!

***
- Tűz! Lőjetek már barmok!
A katapult kezelői engedelmeskedtek, kirántották az ellensúlyt. Az eddig kitámasztott fogaskerék végre megszabadult és lendületbe hozta a szerkezetet. Újabb adag meglepetés repült a menekülő hajó felé.
- Hé! Szörnypofa! Aztán ezek is úgy működjenek, ahogy az előzők!- szólt a rémséghez a kapitány. Nem szívlelte különösképp ezt az emberi roncsot, de felettébb hasznosnak bizonyult az idők során. A tudása és a munkája a többi fölé emelte. Ez az, amiért őt választotta. És ha nem lenne többé a hasznára, hát élvezettel fogja megszabadítani a világot ettől a förmedvénytől. Saját teremtményétől.
- Működni fognak parancsolóm! Működni fognak! – hörögte a szavakat, miközben csonttá és bőrré aszott kezeit dörzsölgette. Valóban rászolgált a gúnynevekre, bár a legtöbben Méregnek vagy Méregnyalónak hívták. Kevesen bírtak ránézni anélkül, hogy ne lettek volna rosszul tőle. Háta meghajlott akár az aggoké, végtagjai elsatnyultak. Azonban ennél százszorta rémisztőbb volt arca. Egy kártyjátszma után fejét valamilyen savba nyomták. A vegyület leégette orcája jobb feléről a húst és a bőrt egészen a csontig, jobb szeme pedig egyszerűen elfolyt. A savból nyelt is, így hangja is megváltozott. Kedves, behízelgő baritonját soha többé nem tudta újra használni. Helyette elvékonyodott gurgulázás jött már csak ki belőle. Mivel a vegyszer a száját és a torkát is végigmarta, egy juhbelet vezettek le a torkán és varrtak ajkaihoz, amelyet szívogatva tudott csak táplálkozni. Szeme helyére pedig egy fémgúlát operáltak csúcsán egy körömpiszoknyi rubinnal. A tortúra megbontotta elméjének harmóniáját. Csúf arcával nem mert először emberek közé menni, inkább a laboratóriumában foglalatoskodott álló nap. Ha mégis közéjük merészkedett mindig csuklya mögé rejtőzött. Így élte volna életét, ha nem találkozik Kelon Testavnikkal a Fattyú kapitányával. A kapitány, Ranagol felkentje felkarolta és megtanította, miképp teheti előnyévé eddigi hátrányát. Megtanulta, hogyan használhatja együtt képességeit a külsejével. Hogyan legyen az a rém, akivel a gyerekeket ijesztgetik elalvás előtt. Élvezte ezt a szerepet, mert hatalmat adott a kezébe, mert kéjes örömöt lelt abban, ha félnek tőle, és mert így törleszthetett a világnak.
Most pedig várta, hogy új játékszerei végre meghozzák a hozzájuk fűzött reményeket. Várta, hogy még egy hajó legénysége rettegjen tőle. Érezni akarta félelmüket. Játszani akart velük.
- Kétszáz láb. Százötven láb. Száz láb. – számolt vissza az első tiszt. – Ötven láb. Éés becsa… mi a pokol? A gránátok a hajó előtt… - Látjuk! – fojtotta belé a szót hűvösen Testavnik. A többtucat golyó pontos irányt követve a Patarre felé tartott, ám nagyjából tizenöt-húszlábnyira mintha egy láthatatlan pajzsnak ütköztek volna. Sötétzöld felhő és villámok vástak el az elemi falon. - A zöldek és a sárgák szálljanak dereglyébe! A pirosak és a feketék vegyék elő a csáklyákat! Átszállásra készüljenek! Méreg! Hozd a kábító nyilakat és add a dereglyében ülőknek! – utasította embereit ellentmondást nem tűrő hangon a kalóz. Közben elindult kabinja felé, hogy magára öltse rapírját és ünnepi kendőit. - De a gránátok! Nagyuram! Lőjünk még! Azok is jók lesznek! – visította hörögve a szörnyszülött. Ő akarta legyőzni őket, a játékszereivel. Ő, és nem holmi jöttment matrózok. Követte gazdáját, hátha meggondolja magát. – Én legyőzöm neked őket! Csak hagyd, hadd próbáljuk meg még egyszer!
- Nem! Megpróbáltuk! Marad a régimódi módszer! Vagy a pap bűvölt oda falat, vagy valami vajákosféle! Akkor pedig a következőket is megfogja! Eridj a vesszőkért!
Még szólt volna, de a szavába vágott valami narancsos fény. A hajón az árnyékok úgy nyúltak meg, akár alkonyatkor. Egy pillanat múlva pedig forró levegő söpört végig az orrfedélzeten, de olyan erővel, hogy még őket is felborította. A levegőben a fakorlát kormos szilánkjai és a katapultot működtetők testrészei lebegtek. A tűzgömb átvilágított rajtuk, vörös és narancsszínre festve a fedélzetet és a vitorlákat. Testavnik egy pillanatra megcsodálhatta azt, mit álmodhatnak Káosz-Huvarhg pártfogoltjai. Meglátta a Káoszt magát igaz valójában. Beleégette tudatába a jelenetet és Ranagolnak ajánlotta azt. De az álomszerű pillanat hamar elszállt. Nagyot puffanva ért földet. Nem törődött zúzódásaival, a forgáccsal és a vérrel, azonnal talpra szökkent.
- Varázsló van velük! A pokolba is! Ez ám a kihívás! Áldassék a neved! – kacagott fel a kalózok vezére. – Gyerünk naplopók! Fegyverbe! Küzdelmes nap a mai!
Ahogy indult volna a kabinjához valaki alkaron ragadta. - A mágiahasználó! Hadd legyen az enyém!- krákogott fel a gúlaszemű.
- Mit nem képzelsz!?- rántotta ki karját a kapitány.
- Hadd játsszak vele! Kérlek! Hagy legyen az enyém!- siránkozott a másik.
- Ha meg kell csáklyáznunk, megpróbálhatod!
- De…!
- Nincs de! Szükségem van itt rád, és nem hagyhatom, hogy egyedül átmenj oda! Értetted?
- De én…!
- Értetted?!- kérdezte ismét a ranagolita.
- Igen… - mormolta maga elé Méreg, mint a bánatos kisgyerek. Ha végeztünk hozzád küldöm ezt is, nagyuram!
Nagyot sóhajtva nyúlt kabinja kilincséhez a vezér, de előtte még lepöckölt egy húscafatot róla.
- Valaki pedig takarítsa fel ezt a sok szart!